Telnek a napok, a hetek. Alig várom, hogy végre hazamehessek és lássam a családomat. A kis húgom is nagyon hiányzik már. Szombat van reggel tíz óra. A barátommal, Martinnal beszélek éppen webkamerán. Minden rendben volt reggel a vizsgálat alatt. A "új" kemot, kitűnően bírta a szervezetem. Sokkal jobb volt az Oncospar, és még hányingerem sem volt. Ennek különösen örültem. A hó olvadozik, kint saras az idő. A telet szinte nem is láttam, csak az ablakból. Már jó lenne kicsit otthon lenni, otthon aludni az ágyamba. Folyamatosan érzem, hogy töltődöm fel energiával, annyira furcsa. Sokkal jobban érzem magam. Vajon ez a gyógyulás jele?! Szeretném ha az lenne. Még nagyon gondolkodásokban mélyedek, sírást hallok a folyosóról. Nem mentem ki, most már nem azért mert nem tudtam mankó és tolószék nélkül menni, hanem mert nem tudtam volna mit mondani annak aki kint hullajtja a könnyeit. Hallom, hogy telefonon beszél. Női hangot hallok. Anya kint van, még neki se mondhatom, hogy menjen ki és nézze meg. Kicsit kihajolok az ágyból és látom, hogy egy vállig érő, gyönyörű vörös hajú hölgy beszélget a telefonon, ő sír. Biztosan neki is a gyermeke lett beteg. Annyira sajnálom, szívem szerint kimennék. Aztán elhalkul és elmegy az ajtóm előtt. Nem néz be, mert nem lát engem csak éppen én is megpillantottam, hogy elmegy. Két - három perc múlva, jön be Anya.
- Újabb beteg van az osztályon. - mondom Anyának.
- Igen? Honnan tudod? - kérdezi.
- Egy hölgy telefonált, az ajtóm előtt. Nagyon sírt, biztosan beteg a gyermeket. - mondom szomorúan.
- Szegény. Sajnos ők is belekerültek ebbe. Én nem láttam senkit sem a folyosón. - mondja Anya.
- Előtted ment el az ajtóm előtt, olyan 2-3 perce. - értetem meg vele.
- Akkor lehet azért. - mondja.
Látom rajta, hogy elszomorodik. Lehet, hogy nem kellett volna neki elmondanom. Nem tudom. Talán jobb így. A nap folyamán ezen gondolkodtam.
Másnap kiderült, hogy egy kislány anyukája az aki az ajtóm előtt szomorkodott. A neve Johanna. Gyönyörű név. A kislány is biztos gyönyörű lehet.
Már nagyon haza szeretnék menni. Ma már a pszichológussal is erről beszélgettem. Azt mondta, ha látja az Orvos, hogy jó a vérképem, és szépen megy a járkálás (ami már tényleg szépen megy, a gyógytornásznak, Andinak köszönhetően) akkor haza fog engedni 2-3 napra.
Másnap..
- Jó reggelt. - köszönt a kezelőorvosom.
- Jó reggelt. - mosolyogtam.
- Hallom nagyon szeretnél már hazamenni?!
- Igen, már nagyon. Hiányoznak az otthoniak. - sírtam el majdnem magam.
- Rendben. Akkor 4 nap múlva, mikor nem kell kapnod a kemót, veszünk vért, és ha jó lesz a vérképed akkor hazamehetsz 2 napra. - mosolygott.
- Jajj de jó. Köszönöm. - mondtam, boldogat.
- Állj fel egy kicsit, és menj pár lépést. - kért meg rá.
Teljesítettem a kérését.
- Rendben. Nagyon szépen mész, és a lábad is gyönyörű. Ha otthon bármi fáj, esetleg belázasodnál azonnal kocsiba kell ülni és idejönni. Ha ez megoldható, ez esetben hazamehetsz. - mondta.
- Megoldható. - mondta Anya.
- Rendben akkor 4 nap múlva.
Anyával egymásra néztünk, és nagyon boldogok voltunk. Nyomott egy puszit, "pihés" a fejemre. Este elmondtam, Martinnak a hírt, aminek hihetetlenül örült. Mama mikor felhívott minden el is sírta magát az örömtől. Végre láthatom Papámat. Annyira boldog vagyok.
- Mikor jöttök Anyával vissza, lesz egy szobatársad. A neve Johanna. 5 éves kislány. Ő is leukémiás, jól meglesztek. Legalább nem unatkozol. - mondta a két éjszakás nővér Jucus és Helga.
Annyira boldog voltam, végre nem fogok unatkozni, meg szeretem amúgy is a gyerekeket.
Ma este nehezen, izgatottan és gondolkodva aludtam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése