Tolószék

Mikor már jobban lettem, a lábamon és a karomon kívül lassan a szteroidos korszak vége fele értünk, de kialakultak közben nagyon csúnya striák is a hasamon és a jobb felkarom egyik oldalán. Nem örültem neki persze mert mikor szedtem a szteroidokat a stria növekedett és viszketett, néha fájt is. A bal oldali csípőmnél pedig ki is fakadt amit minden nap kezelni kellett betadinnal, krémmel és lekötni. Aztán ez is kezdett helyre jönni mikor leállították a szteroidot, ami kifakadt be is gyógyult. 
A szilveszterem nagyon nagyon rosszul telt. Nem tudtam normálisan aludni a lábam miatt. Volt mikor nyugtatót kértek, és nagyon sokszor fájdalom csillapítót, hogy elmúljon és egy kicsit pihenhessek. A szteroid leállása után se javult a lábam. 
Egy reggel nem tudtam lábra állni sem. Nem tudtam kimenni a wc-re, ezért tolószékbe ültettek. Nem tudtam beállni a zuhanyzóba, ezért az ágyban fürödtem. Vizes szappanos vizet csinált nekem anya lavórba és ő törölgetett mindig csukott ajtónál minden nap. Mindig a segítségemre volt. Nagyon sokat köszönhetek neki. 

Anya <3

Tudtuk hogy nem lesz jó vége ennek. 
Egy nap a kezelőorvosom, megkért egy sebészt hogy jöjjön be hozzám. Nézze meg a lábam. Először Dr. Mona Tamás, aki a portomat rakta be ő nézte meg. 
Aztán Dr. Kerényi Imre jött be és most már ő foglalkozott a lábammal ami láthatólag csúnyább volt mint a karom.

Minden nap megnézte, ajánlott többféle krémeket. Aztán már nem csak vörös, égő felületet lehetett látni hanem már keménynek is tapintható. Irtózatosan fájt ha még picit is hozzáérintette az ember a kezét. Persze a sebészeknek, és az orvosoknak muszály volt. Azt mondta jegeljem. Szót fogadtam de nem lett jobb. Több sebész is megnézte, azt mondták összeülnek, megbeszélik mi legyen. A további napokban tolószékben csináltam mindent, a lábam használhatatlan volt.

Elváltozás

Amikor már erősebb voltam és tudtam sétálgatni akkor újabb dolgot vettem észre magamon. Reggel felkeltem, bevettem a reggeli gyógyszeradagomat, anya az ágyhoz hozta őket. Felakartam állni, hogy elmehessek a wc-re de nem tudtam. Nem tudtam, mert begörcsölt a jobb lábamnál a felső comb részem. Aztán hirtelen visszaestem az ágyra és Anya elkezdte masszírozni, hogy a fájdalom enyhüljön. Két percen keresztül annyira fájt a lábam mintha meglőttek volna. Iszonyatos fájdalmat éreztem. Mikor jobb lett kis segítséggel, de el tudtam menni Anyával a wc-re, már fájdalom nélkül. Reggel az orvos megvizsgált és megkérdezte, hogy van e valami panaszom. A szívem kezdett helyrejönni, úgy látszik a gyógyszer segít. És a mellkasomból sem akart kiugrani. Elmondtam a Dr. Úrnak mi történt reggel, meghallgatott. Elküldött ultrahangra, nehogy bármi baj legyen. Az ultrahangon nem találtak semmit. Nagyon örültünk.
A további napokban észrevettem, hogy irtózatosan érzékeny, vörös és forró ott a bőröm ahogy begörcsölt pár nappal ezelőtt. Most már a bal felkarom is nagyon fájt, és ugyan úgy égett és vöröslött mint a lábam.
A doki újabb ultrahangra küldött. Sántítva mentem el az ultrahangig, de elsőként behívtak és meg is nézték a karom és a lábam is. Nem láttak semmi különöset, amiért bárhogyan is hozzá kellene nyúlni.
Következő néhány napból, különböző kenőcsöket adtak rá amitől csak hámlott a bőröm. Nem lett jobb kicsit sem.

Karácsony

A napjaim egyre jobban teltek. Kezdtem erősödni. Persze még most is nagyon sokat járt le a kardiológus, folyton figyelte a szívemet. Beállított nekem egy mindennapos reggeli gyógyszert. Sajnáltam, hogy újabb gyógyszert kell szednem, de ha ez kell a gyógyuláshoz akkor vállalom.

Karácsony van. Sajnos nem az otthoniakkal tölthetem, de telefonáltak minden nap. Beszéltem velük. Barátom is felhívott és minden nap vele és Keresztanyukámmal beszéltem skypen. Elmondtam az aznap történteket így mindent tudhattak.Kereszt tesóim küldtek nekem egy szép ajándékot "Hugi" felirattal. Nagyon örültem neki, nagyon jó pofa ajándék volt. Anya ráakasztotta az ablakra. Ott ránézhettem minden nap. :)

Mivel új szobát kaptunk és "kényelmesebbet", ezért át kellett pakolni az egyik szobából a másikba Anyának. Itt is saját fürdő volt, itt csak én fürödhettem, nem kellett senkivel sem megosztozni rajta. Én még könnyen elkaphattam volna bármit akkor. Mikor eltelt a Karácsonykor pihentem, és gyenge voltam, de lassan erősödtem.  A kemoterápia még mindig szünetelt.

A fogadtatás

Kinyílt az ajtó és csak suhantam végig a szobámig alig vártam már, hogy a "saját" Onkológiás szobámban feküdhessek.

Tudtam, hogy ez nem olyan mint az otthoni, de mégis jobb. Sokkal jobb. Viki nővér fogadott és mosolyogva figyelte, hogy tolnak a szobámig. Gyönyörű szép hosszú raszta haja volt. Nekem mindig olyan különleges volt ő ott. Talán pont ezért.

- Pusziii - mondta széles mosollyal az arcán.

Integettem. Az örömtől még megszólalni sem tudtam. Betoltak a "szobámba" és rá rakták az ujjam ismét csak azt a bigyót ami a szívem nézte (sosem tudtam mi a neve, nem volt jó "barátom"), ami most már mindennapos és folyamatos dolog kellett lennie megfigyelés képpen.

 















Már ez sem zavart, most már csak az számított, hogy visszakerültem a megszokott "helyemre".

- Már nem lesz semmi baj. - egyfolytában ez járt a fejemben.
Ma nagyon sok orvos, nővér, kórházi tanárok, a pszichológus és az ottani kis betegek szülei/nagyszülei jöttek hozzám megkérdezni, hogy "Hogy érzem magam?". Legtöbbet a kezelőorvosom :

 Dr. Péter György. Kedves, aranyos, vicces és nyíltam beszélő ember/orvos. Érti a dolgát ahogy a többi orvos is bent. Sokat viccelődött velem mindig és anyával is. Hálás vagyok neki is mindenért!
Szavakba nem lehetett önteni, milyen boldog voltam mikor visszamentem. Még mindig nem volt szobatársam és úgy látom egyenlőre ez miatt nem is lesz. Az az orvos is bejött hozzám aki az elején még a portomat rakta be. 
Dr Mona Tamás. Őt is nagyon szeretem. :)

Este az éjszakás nővérek is nagyon örültem, hogy jobban vagyok. Jó volt ott aludni és jó volt, hogy Anya ott aludt mellettem. Éjszaka a kis gép csipogott ami az ujjamig vékony "zsinór" húzódott, mert "elfelejtek" levegőt venni. Nem tudom, hogy ezt, hogy csinálom. Amikor ez többször előfordult a gép hangos csipogására/zenélésére keltem fel, ami a nővérszobába/kezelőbe is elkezdett csipogni. Kint figyelték, hogy ver a szívem, milyen a szaturációm stb. Volt, hogy éjszaka többször is előfordult ez. A tapancsok már nem voltak rajtam aminek nagyon örültem és tudtam már végre oldalt is feküdni, de csak a jobb oldalamon a portom miatt. A hasamon, pedig nem mertem aludni, nehogy rám tekeredjen az infúzió. Nemsokára Karácsony közeledik, nagyon vártam, örültem ,hogy már nem az Intenzív Osztályon kell töltenem. Ha nem is otthon, de itt legalább meglátogathatnak.

Újra a helyemen

Másnap anyát korán beengedték hozzám, vártuk mikor mondják már, hogy mehetek vissza. Most már sokkal jobb állapotban voltam. Már tudtam örülni mindennek. Reggel tudtam kicsit internetezni az új USB stick-kel és rögtön a Facebook-ra mentem. Amikor meglátta a nővér rögtön elmosolyodott, és csak annyit mondott:
- Ezek a mai fiatalok.
Visszamosolyogtam rá. Megnéztem az aggódó üzeneteket, és a kérdéseket.
(Jobban vagy már? Hogy vagy ? Mi újság veled ? Hogy érzed magad ? Remélem minden rendben van)
Örültem, minden aggódó üzenetnek, és mikor tehettem válaszoltam is rá. Nem sokáig tudtam használni a fáradékonyságom miatt a gépet. Körülbelül 5-6 percig. Aztán jött az orvos, vizsgálni engem. Meghallgatta a szívem, a torkomba is belenézet és kitisztították a mandulámat is. Meglátogatott a kardiológus is, most mindent rendben talált. Lehozták az EEG gépet is és ez is jó eredményt mutatott.
Most már csak vártunk. Anyától kérdeztem mi volt tegnap előtt. Mi történt velem, de ő sem tudta. Viszont arról beszélt, hogy Kereszt Anyukám és Kereszt Apukám is volt bent nálam. Ami nekem teljesen kiesett. Nem emlékeztem rá. Furcsa volt, hogy ez kiesett az emlékezetemből mikor gyakorlatilag a szememmel láttam mind a kettőjüket. Hihetetlen. Mondjuk nem is csodáltam, amilyen rosszul voltam.
Jött a Dr. Nő.
- Nemsokára jönnek érted és áttolnak vissza az Onkológiára.
- Köszönjük. - mondtuk egyszerre Anyával.
Látta milyen lelkesen egymásra néztünk Anyával és elmosolyodott ő is. Örültünk már, hogy innen kikerültem. Nem szerettem ott lenne. Bár ki szeretne? Annyi beteg kisbaba volt ott és rossz volt látni, hogy ők semmiről sem tehetnek, ahogy én sem és mégis itt vannak.
 - Ott van bent. - szólt az orvos.
Az ajtóhoz néztem és láttam, hogy jött értem, végre. Mehetek vissza. Azt hittem tolószékben visznek vissza, de nem. Az ágyamat tolták ki nehézkesen az ajtómon. Aztán toltak keresztül a folyosón. Az emberek segítettek kinyitni az összes ajtót és láttam, hogy mosolyognak rám. Ez jó érzésvolt. Mentünk tovább. Már csak egy ajtó maradt hátra, kíváncsi voltam, hogy fogadnak majd. Jobbra tőlem meg kellett nyomni egy "gombot" , hogy kinyíljon az ajtó. Megnyomta a nővér (aki tolt át), anya pedig sétált mögöttünk és hozta a cuccaimat egy másik nővéri segítséggel, és betoltak az ajtón.

Mehetek

Másnap reggel a doktornő bejött hozzám megvizsgálni. Kicsit kérdezősködtem.
- Dr. Nő, mikor mehetek vissza az Onkológiára?
- Szépen javulsz, ha így folytatod minél előbb.
Nagyon megörültem, ennek a mondatnak, de nem bírtam magammal, már nagyon jól éreztem magam így megkérdeztem megint.
- Dr. Nő, az mit jelent, hogy minél előbb.
- Akár holnap is, ha minden rendben megy, de csak délután.
- Köszönöm.
Látta rajtam, hogy nagyon örülök, így ő is elmosolyodott. Anyát rögtön felhívtam, aminek ő is nagyon örült. Szerintem még sírt is, mert elcsuklott a hangja örömében.
Anya bejött hozzám Robival(nevelő apummal) együtt délután ahogy meg volt beszélve. Egyszerre csak egy ember lehetett bent velem. Mivel közeledett a karácsony kaptam Robitól egy nagyon szép fülhallgatót aminek nagyon örültem. Jól jött mikor filmet néztem, a notebookon vagy a telefonomon zenélt hallgattam.

Anya elmondta hogy mikor az Intenzív Osztályra  kerültem, Turán (ahol lakom), Szentmise volt értem. Kikerekedett szemekkel néztem. Nagyon nagy összefogás volt, és a mai napig is az van. Örülök, hogy ennyi ember segít nekem, imádkozik és együtt érez velem.

János atya is küldött nekem valamit. Én könyvjelzőnek használom azóta is, mikor olvasok.

Köszönöm.

Tályog

A torkom és a mandulám hetek óta nagyon fájt mert a fülfájásom a mandulámra hatott ki. Az Onkológiáról az Intenzívre kísértett ez a fájdalom. Miután a tegnapi nap véget ért aminek nagyon örültem mert fogalmam sem volt mi történt akkor, ez a nap kicsit jobban indult. Volt egy nővér bent aki igazából férfi volt és ő volt az egyetlen férfi ott, a nővérek közül. Úgy hívták ott, hogy "Fütyis nővér". Tulajdonképpen ez nagyon humoros, és szerintem nagyon aranyos dolog. Ő volt nappal velem és neki kellett szólnom mikor anya nem volt ott, mert még nem jöhetett be hozzám. Nagyon kedveltem őt, persze a többieket is. Anya is végre bejöhetett, beengedték most előbb, mert a tegnapi nap nagyon rossz volt. Megint sokat segített nekem ma és végre ehettem is, de csak levest tészta meg minden belevaló zöldség nélkül. Szóval csak a levét. Nagyon jól esett hiszen már 4 napja infúzión voltam. Aztán egy kis főzelékszerűt is ehettem, ilyen pépes ételt, hogy ne legyen nagyon nehéz étel a gyomromnak. Délelőtt a tályog a mandulámon szó szerint kifakadt, ami után már nem is fájt annyira. Minden nap ki kellett tisztítani azt a lyukat. Egy kedves doktornő csinálta, mert mintát kellett venni belőle és elküldték kivizsgálásra, hála istennek mindent rendben találtak. Amit megettem nemsokára vissza is köszönt, de később már sikerrel jártunk az evéssel is. Anya szólt a nővéreknek, hogy ma előbb haza kell mennie, mert eddig az Onkológián aludt eddig, holnap pedig délután tud jönni, de majd üzen nekem otthonról telefonon. Mindig mikor hazament, Mama vagy Anya csinált valami finomat és másnap behozta és megettem. Húsleves volt a legjobb és a legfinomabb, annak van a legnagyobb gyógyító erelye. :) 
Legnagyobb meglepetésebre az otthoni Polgármester küldött nekem egy USB Stick-et amit tudtam internetezésre használni. Nagyon örültem neki. Az ottani Zsolti nővér (Fütyis nővér) segített beüzemelni a (kölcsön) notebook-ra és már internetezhettem is, de még csak kipróbálni volt erőm.

A kemoterápia továbbra is szünetelt. Egyre gyorsabban javultam az intenzíven. Kezdtem sokkal jobban lenni.

Újra dobbant szív

A negyedik nap a kórházban eltöltött legrosszabb napom volt. Bármelyikre is gondolok vissza, egyik sem múlná felül. A reggelem ugyan úgy kezdődött, a szívem szokásához híven ugyan úgy rakoncátlankodott. Mellkasommal együtt emelkedett, egyre nagyobbakat dobbant. Sokat sípolt a gépem.Anya még mindig nem jött. Nem tudom pontosan hány óra lehetett,de már csak annyira emlékszem, hogy a kardiológusom és egy másik orvos beszél hozzám.
- Vegyél nagy levegőket, aztán lassan fújt ki.
Szót fogadtam.
- Fogsz kapni valamit, amitől elalszol, szédülhetsz.
Nem tudtam megszólalni. Benyomták a szert, éreztem, hogy  a testem elnehezedik. Elsötétül előttem minden. Mintha altatót kaptam volna, vagy mintha elájultam volna. Aztán kinyitottam a szemem és nagyon gyorsan dobogott a szívem. Az eddiginél is gyorsabban. Nem sok idő telhetett el mert az orvosok ugyan így állnak felettem. Ugyan azt mondja:
- Vegyél nagy levegőket, aztán lassan fújd ki.
Ismét szót fogadtam.
- Megint megismételjük amit az előbb csináltunk.
Újra ugyan azt éreztem a testem elnehezedett és újra sötétbe borult előttem mindent. Aztán kinyitottam a szemem, a kardiológus pedig megszólalt.
- Most már minden rendben van.
Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem. Fájdalom csillapítót nem kaphattam, hiszem nem kértem és épp akkor semmim sem fájt. Altatót sem, hisz nem vittek a műtőbe. Akkor mi lehetett az? 
Az orvosok megvizsgáltak és 3 óránként Astrup vizsgálatot végeztek. Anya végre bejött (végre beengedték) és láttam, hogy meg van ijedve. Egyszerűen nem értettem mért. Az orvosok folyamatosan jöttek hozzám és vizsgáltak. EEG-t is végeztek, és a szívemet is megvizsgálták. Most már minden rendben találtak, de még mindig nem mondtak semmit mi történt. A gépek még mindig figyeltek engem, és most már nem csipogott, mert rendben talált mindent. Anya segített nekem sok mindenben megint aznap és a kezelőorvosom is meglátogatott. 

(Amit mi nem tudtunk Anyával akkor, de az orvosok tudták, az az volt, hogy nem szimplán elájultam. Nem is elaludtam akkor. Akkor azokban a percekben amikor a kardiológus felettem állt és valamit beadott nekem amitől úgy éreztem, hogy elájultam, Ő az életemet mentette meg. A szívemet újra kellett indítani. Az első sikertelen volt, ezért meg kellett ismételni. A második sikerrel járt, amit neki, Istennek köszönhetek, azoknak akik mellettem álltak akkor és most is. Köszönhetem azoknak is akik fentről vigyáznak rám.)

KÖSZÖNÖM!

Dr. Nemes János (kardiológus)

Következő két nap

Másnap reggel nagyon sok orvos jött hozzám, megvizsgálni. Anya jött ahogy megígérte este, aminek nagyon örültem de nem lehetett sokáig bent. Segített ennem,innom mert még ehhez is erőtlen voltam. Anya elmesélte, hogy a kemoterápiát le kell állítani és ha rendbe jövök, jobban leszek akkor folytathatjuk amit elkezdtünk. Nem tudtam sokat beszélni nagyon erőtlen voltam. A bal oldali picike TV sem érdekelt, túl magas és kicsi is volt, és egyáltalán nem érdekelt semmi, csak az, hogy mielőbb ki kell innen jutnom vissza ahol a kemoterápiát kaptam, és meggyógyulnom. Tudtam, hogy ugyan abban a kórházban vagyok de mégsem ugyan azon az osztályon. Ez a nap is nagyon lassan telt, bár többször is elaludtam, és felriadtam. Este pedig néha aludni sem tudtam. Ez volt a 2. napom. Bár a 3. sem volt jobb. Bejöttek hozzám azok a nővérek akik a kemót adtak nekem. A kezelőorvosom is meglátogatott. És az ottani pszichológus. Örültem és jó volt, de sajnos nem volt erőm beszélgetni. Egyre gyengébbnek éreztem magam. Este sokszor felkeltem azért mert lezsibbadt a bal vagy a jobb karom teljesen. Volt mikor olyan fájdalom jött a lábamba mintha egy rozsdás szöget ütöttek volna bele a sarkamba. Aztán kaptam egy nagyon erős fájdalomcsillapítót ami elmulasztotta. Az esték teltek a legrosszabban.

Az ajtón túl

Kinyílt az ajtó melyen ez állt: Intenzív Osztály. Fekve néztem, tudtam mit jelent de sosem jártam még itt, és csak azt kérdeztem magamtól, mi történik itt? hogy kerülök ide? Biztosan csak megálltunk valamiért, ugye? 
De nem. Nem mert kinyílt az ajtó és betoltak rakta. Átraktak egy ágyra, az infúzió még mindig csöpögött. De ez most nem a kemoterápia volt. Különböző kis tappancsokat raktak rám, hogy figyeljék a szívem a gépek, hogy tudják a nővérek, az orvosok ha csipog akkor jönniük kell.  Az ujjam végére pedig egy kis gumiszerűséget raktam ami a szaturációt és az oxigén szintemet nézte. Még az oxigénmaszkot is rajtam hagyták. A nővérek bemutatkoztak és mondták, hogy most Anya elmegy, de a kórházon belül marad. Én most itt leszek egy darabig. Nem akartam, hogy elmenjen. Mért kéne elmennie ? Hisz eddig is benn aludt velem. Most mért nem maradhat velem? Ez nem igazságos. Anya áthozta a másik osztályról, ahol eddig voltam, a cuccaimat és bepakolta a mellettem lévő kis szekrénybe. Egy kicsit ott volt velem, de mennie kellett, nem lehetett bent velem. És elment miután "jó éjszakát" kívánt és megígérte, hogy jön holnap is.

Intenzív Osztály

Napokon keresztül figyeltem a mellkasom, nehogy bármi bajom legyen. Az orvos elküldött kardiológiára, vérnyomást kellett mérni minden nap ez miatt. Meg voltam ijedve nagyon. Vártam a Karácsonyt is hátha hazamehetek, de tudtam, hogy ha egyre gyengébb leszek ne nagyon reménykedjek. A tanárokkal most nem tanultam, hanem ajándékot készítettünk karácsonyra. Hoztak be különböző kis fából készünk kinyithatós dobozokat, amibe lehetett tárolni kisebb dolgokat. Ezt vontuk be papírral. Én Mamának és Anyának készítettem egyet, egyet. Anyáét kezdtem el először, amit másnap este be is fejeztem, mert túl nyűgös voltam és sokszor nem volt kedvem csinálni semmit. Meg jöttek látogatók, azalatt velük  foglalkoztam, és csak akkor tudtam csinálni amikor anya nem volt bent a szobában. De végül kész lettem anyáéval.

Estére ki is fáradtam, a kézműveskedésben és gyorsan el is aludtam. Másnap reggel el is kezdtem, csinálni Mamáét, akkor már nem kellett figyelnem arra, hogy anya meglátja, mert ez most mamának készült.A ragasztó szagát egyáltalán nem bírtam, így az övét és anyáét is maszkban csináltam meg.  Túl erőtlen voltam és leraktam, gondoltam majd később befejezem. A szívem csaknem hagyta abba a rakoncátlankodást, sokat mocorogtam az ágyban mire el tudtam aludni. Meg persze nem a saját otthoni ágyamban feküdtem, hanem teljesen más ágyneműben. Persze Robi (nevelőapukám) behoztam még a kezelés elején a kis és a nagy párnámat, hogy kényelmesebben feküdjek. Nagyon sokszor megkönnyítette a helyzetemet. 
Reggel újabb nap, ami lassan telik. Most már sokat szédültem, egyre gyorsabban dobogott a szívem. Sokat kellett mennem a kórházon belül EEG-re és Kardiológiára.
Este lett, korán el is aludtam. Ami meg is lepett, nem rám vallott. Nem tudom hány óra lehetett de, láttam az ablakon, hogy korom sötét van. Nem sokra emlékszem, de azt tudom, hogy az orvosok az ágyam körött vannak, és kérdezgetik, hogy jól vagyok e. Én pedig válaszolok. Anya mellettem van és nézi, hogy mit csinálnak velem. Egy kedves nő állt mellettem és egy hosszú vékony átlátszó tárggyal, amikor és vízszintbe fekszem vizsgál valamit. Mikor ez megtörtént elment és jött értem egy ágy. Egy zöld ágy és átraktak rá, rám rakták az oxigén maszkot és eltoltak egy ajtóig. Kikerekedett szemekkel néztem az ajtó feliratát.

Újabb jelek..

A hajhullás továbbra sem fejeződött be, persze tudtam, hogy ez megállíthatatlan. Nem tehetek ezért semmit. Azt mondták a nővérek, hogy a kórházban van egy fodrász aki szívesem (ingyen) csinál nekem kisebb hajat, hogy mikor hullik ne nagyon idegesítsen. Nos... ezen sokat gondolkodtam, de eszem ágában sem volt levágatni, mert nagyon szerettem a hosszú (félhosszú) hajat. Azt akartam, hogy úgy hulljon ki, ahogy volt. Azon is gondolkodtam, hogy levágatom teljesek kopaszra, de úgy voltam vele hogy nem akarom megsürgetni a dolgot, mert van olyan, akinek a szervezete nem úgy reagál, rá ahogy szokott. Volt aki pl. az utolsó kemoterápiánál hullott ki neki és az egész fél vagy 1 éves kezelés alatt ugyan olyan hosszú és sűrű maradt a haja. Itt példa rá Johi. :) 

Itt Mága Zoltál (hegedűművész) ellátogatott hozzánk. 

A képen Mága Zoltán adja Johinak a csokikat :)

Amikor már a második szörp színű kemonál tartottam éreztem, hogy a mellkasom emelkedik mikor a szívem dobban. Tudtam, hogy ez nem jó jel és szóltam is anyunak. Figyeltük egy ideig, de mikor több ilyen kemot-t kaptam egyhuzamban egyre gyorsabban és nagyobbat dobbant a szívem. Napokon keresztül így ment. Nagyon nem tetszett ez nekem. 

Hajhullás és Kedvességek..

Minél több kemoterápiát kaptam, annál gyengébb lettem. Egyre több orvost ismertem meg a fájdalom miatt és egyre többen jöttek be hozzám este (orvosok). Itt már jobban kezdtem eltávolodni a barátaimtól bár voltak akik bejöttek vagy kedves kis üzeneteket küldtek nekem, ahogy az akkori osztályom is tette, ebből ketten meg is látogattak és egy porcelán ajándékot kaptam tőlük. Mikor anya behozta ezeket mindig mosolyogtam, és nagyon jól esett nekem.

Jó volt érezni a törődést, és látni, hogy mennyi ember gondol rám és szurkol, szorít, imádkozik azért, hogy én meggyógyuljak. 
Amikor reggelente felkeltem, már sokkal jobbak voltak a napjaim,mert nem fájlaltam a fülem. Kezdett helyrejönni a több heti szenvedés után. Az a piros színű (nem is tudom mihez hasonlított talán ilyen szörpféle) kemoterápia kikészítette az embert, de nagyrészt ez viselte meg inkább a kórházban a gyerekeket is. Bár ez a szervezettől függött.
Mikor reggelente a párnámra néztem, már nem a megszokott dolgot láttam hanem épp ellenkezőleg, szokatlan volt.
Hajszálakat mely ide-oda tekeregtek a párnámon. Nem akármilyen mennyiségű hajat. Már-már mikor beletúrtam a hajamba akkor is nagyon sok kiszakadt magától, akármilyen gyengén is akartam hozzányúlni. Néha már fésülködni sem akartam, hogy több maradjon, bár tudtam, hogy ez megakadályozhatatlan. Nem akartam, hogy másként nézzenek rám az emberek mint eddig és azt sem hogy én másként nézzek a tükörbe és magamat látván elszörnyülködjek. Már lehetett látni rajtam, hogy nagyon fel vagyok fújódva a sok szteroid miatt és egyfolytában csak ettem volna. Utáltam ezt az érzést.

Köszönöm!

Ahogy teltek a napok, egyre biztosabb voltam benne, hogy nem mehetek haza, még Karácsonykor sem. Kint minden nap esett a hó. Gyönyörű látvány volt bentről, csak a tudat varázsolta a gyönyörű fehér tájt feketévé, hogy nem érinthetem. Jó lett volna kimenni, kicsit sétálni. A fáradtság elnyomott, a hányinger és ez az egész kemoterápia erőtlenné varázsolta napjaimat. A napokban egyre többet találkoztam éjszaka az éjszakás nővérekkel a fülfájásom miatt. Egy idő után már nem használt az Algopiryn sem, átállították a szervezetem egy erősebb gyógyszerre (Fortedol) ami sokkalta jobb volt.

 Igen sokkal jobb, de ez sem mulasztotta el a fájdalmamat egész nap. A doki elküldött a kórház fül orr gégészetére, ott is elpanaszkodtam magam, de nem talált a doktornő sem semmit. A fájdalom átterjedt a másik fülemre is. Ekkor, már semmihez sem volt kedvem. Több napig antibiotikumot kellett kapnom.  Már a folyosókon, sem sétáltam Anyával. Pedig annyira szerettem nézegetni a képeket, melyiket a kórház kis betegei készítettek.























Mikor kevesebbet mentem ki, tanárok, pszichológus jött be hozzám, hogy picit felvidítsanak. Voltak napok mikor délután bohócnak beöltözött orvosok csaltak mosolyt az arcomra. Ezekben a pillanatokban feledkeztem el minden olyan dologról amire nem szabadott, hogy gondoljak. Megértették ha nyűgös, fáradt, ingerült vagy szomorú voltam. 

Egy pár kép róluk: 

Vargay Adrienn (pszichológus) :

Almássy Mónika (tanár) :

Köszönöm a sok segítséget, a Bohócoknak is!