Köszönöm!

Ahogy teltek a napok, egyre biztosabb voltam benne, hogy nem mehetek haza, még Karácsonykor sem. Kint minden nap esett a hó. Gyönyörű látvány volt bentről, csak a tudat varázsolta a gyönyörű fehér tájt feketévé, hogy nem érinthetem. Jó lett volna kimenni, kicsit sétálni. A fáradtság elnyomott, a hányinger és ez az egész kemoterápia erőtlenné varázsolta napjaimat. A napokban egyre többet találkoztam éjszaka az éjszakás nővérekkel a fülfájásom miatt. Egy idő után már nem használt az Algopiryn sem, átállították a szervezetem egy erősebb gyógyszerre (Fortedol) ami sokkalta jobb volt.

 Igen sokkal jobb, de ez sem mulasztotta el a fájdalmamat egész nap. A doki elküldött a kórház fül orr gégészetére, ott is elpanaszkodtam magam, de nem talált a doktornő sem semmit. A fájdalom átterjedt a másik fülemre is. Ekkor, már semmihez sem volt kedvem. Több napig antibiotikumot kellett kapnom.  Már a folyosókon, sem sétáltam Anyával. Pedig annyira szerettem nézegetni a képeket, melyiket a kórház kis betegei készítettek.























Mikor kevesebbet mentem ki, tanárok, pszichológus jött be hozzám, hogy picit felvidítsanak. Voltak napok mikor délután bohócnak beöltözött orvosok csaltak mosolyt az arcomra. Ezekben a pillanatokban feledkeztem el minden olyan dologról amire nem szabadott, hogy gondoljak. Megértették ha nyűgös, fáradt, ingerült vagy szomorú voltam. 

Egy pár kép róluk: 

Vargay Adrienn (pszichológus) :

Almássy Mónika (tanár) :

Köszönöm a sok segítséget, a Bohócoknak is!