A napok teltek és csak teltek. Vártuk a visszajelzést, a hírt, a végleges döntést hogy mi legyen a lábammal. Minden este és nappal is anyuval imádkoztunk, hogy semmit ne találjanak a lábamban és, hogy ez mind csak valamelyik gyógyszertől legyen. Folyamatosan jártunk ultrahangra, de még mindig semmit nem láttak. Minden másnap vagy harmadnap elmentünk az ultrahangra, pontosabban levittek a tolószékkel. Mindig csak arra jutottak, hogy valaki kisebb-nagyobb felgyülemlés van ott. Nem akartam visszakerülni az intenzívre. Egyáltalán nem. Minden nap jegeltem, kenegettem, de nem lett jobb.
Szerda van. Elérkeztünk ahhoz a naphoz mikor kimondják, mi lesz a lábam sorsa. Dr. Péter György (kezelőorvos) reggel, szokás szerint megvizsgált. Elmondta, hogy nemsokára jön a sebészem és elmondja mi lesz a továbbiakban a teendő. Anyára néztem, láttam rajta hogy nagyon izgul ő is. Mindketten nagyon féltünk a döntéstől.
Nemsokkal később Dr. Kerényi Imre (sebész) lepett az ajtóm elé. Köszönt , közelebb jött és megkért mutassam meg a lábam. Mivel nem tudtam nadrágot sem viselni , mert irtózatosan égett a lában is kegyetlenül fájt ezért csak takaró volt a lábamon. Lehajtottam, majd jól megnyomkodta. Megpróbáltam a fájdalmamat kevésbé kifejezni, de nem bírtam. Minden érintésnél, nyomásnál a hangomat lehetett hallani. Miután végzett a vizsgálattal visszatakarta a lábam. Gondolkodott, Anyához fordult és azt mondta:
- Nagyon csúnya a lába, ezért szövettant veszünk pénteken tőle. - szólt az orvos.
- Értem. Rendben. - mondta Anya szomorúan.
Aztán Anyát kihívta az ajtó elé. Megijedtem. Már vagy 10 perce kint voltak, már kezdtem aggódni. Aztán Anya mosolyogva jött vissza. Tudtam hogy azért csinálja, mert nem akarja, hogy látszódjon, hogy fél, amikor azt mondta:
- Beszéltem a Dr. Úrral és azt mondta, hogy a műtét után, minden nap, majd fertőtleníteni kell és jól bekenni, hogy minden rendben legyen.
- Értem. Remélem minden rendben lesz. - mondtam.
- Azt mondja ne aggódjon mert a felesége lábát, is ő kezeli minden nap és vele is minden rendben van. - mosolygott.
Erre már nem mondtam semmit, csak visszamosolyogtam. Este, és minden nap (péntekig) beszélgettünk, mi hogyan lesz majd. Szomorú voltam mert tudtam, hogy a szövettan azt jelenti, hogy felvágják és egy darabod kivesznek a lábamból, hogy megtudják minden rendben van-e. Rossz volt arra gondolni, hogy az orvosok is arra gyanakodnak, hogy rosszindulatú daganat vagy ehhez hasonló. Semmit sem tehettem csak vártam ahogy Anya is és imádkozni minden este.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése