- Nemsokára jön a sebész átkötni a lábad, és megnézi mi a helyzet vele.
Bólintottunk Anyával, az orvos folytatta:
- Délután a gyógytornász is meglátogat kicsit megtornáztatja a lábad. - szólt az orvos.
- Rendben. - mondtam.
- Mivel nem járkálsz ezért kapsz egy mankót amivel könnyebben el tudsz menni a WC-re is. - szólt újra.
Az utóbbi időben amíg nem volt megműtve a lábam nagyon nehezen, de a zuhanyzóban lassan Anya segítségével meg tudtam fürödni. Ennek a mankós dolognak kezdtem örülni, mert legalább Anya helyzetét is megkönnyíthetem, bár nem sokkal de ennek akkor is örültem. Ebéd után jött a sebész a kis "táskájával" amivel átköti a sebet. Nos én elszántam magam hogy semmiféleképpen nem akarom megnézni még a varrat benne van, így amikor elkezdte lefejtegetni a "ragasztót" akkor a fejemhez raktam egy párnát, még véletlenül sem akartam odanézni. Nem a sebtől rettegtem hanem, hogy elájulok. Volt már így is elég bajom, nem akartam még ott ájulgatni. Amikor leszedte, azt monda, hogy gyönyörű a seb és minden rendben van vele. Kezdtem megnyugodni, bár a szövettan eredményt még mindig nem tudtam amitől a legjobban féltem. Mikor megvizsgálta elővette a gézlapot, lefertőtlenítette a sebet betadinnal, ami csoda módon, egyáltalán nem fájt. Nem éreztem semmit, csak hogy valamit hozzám ér. Rárakta, a ragasztót, hogy a lábamhoz rögzítse és elmondta, hogy holnap még bejön átkötni, aztán ha minden rendben akkor már csak a varratszedésen találkozunk, addig pedig a nővérek átkötik majd. Amikor kiment, az ajtóból láttam, hogy beszélt az orvosommal. Gondolom elmondhatta neki, hogy mindent rendben talált. Délután, egy kedves hölgy bejött hozzám, ő mindig megkérdezte, hogy hogy érzem magam. Györgyi néninek hívták. Elmondta, hogy ha szeretnék, behoz nekem egy parókát amit kipróbálhatok, hogy hogy állna és ha tetszik akkor elmehetünk, majd parókát vásárolni is amelyet a kórház fizet. Nagyon megörültem ennek. Mindig csak az járt a fejemben, hogy lesz hajam, majd fésülgethetem, ide-oda rakosgathatom, és nem lesz olyan semmilyen a fejtetőm. Ez volt az ami a napomat bearanyozta. Elmondta azt is, hogy az itt lévő gyerekeknek, aki ilyen beteg vagy hasonló beteg mint én annak lehet egy bármilyen kívánsága a Csodalámpa alapítványtól. Nem teljesen értettem a "bármilyen" szót. Hisz akkor tényleg bármit kívánhatnék. Igen, én is azt kívántam mint a legtöbb gyerek, hogy meggyógyulhassak, de ezt a Csodalámpa nem tudja teljesíteni. Mondott nekem példákat, hogy a többi gyerek miket kívánt eddig felsorolt egy-kettőt. Pl.: bicikli, laptop, számítógép, barbie baba ház és volt aki Johnny Depp-el is találkozhatott és megajándékozta őt egy laptoppal amin video chat-elhetnek. El sem tudtam képzelni melyik álmomat valósítsam meg. Azt mondtam, hogy majd még ezen gondolkodom egy kicsit. Mosolygott, látta bennem a lelkesedést és, hogy mennyire boldoggá tette ezzel a napom. Meglátogatott Martin, ahogy ígérte ennek nagyon nagyon örültem. Jó volt látni mivel November 29.-e óta még egyszer sem mentem haza. Elmondtam neki a mai napom mi történt velem, megbeszéltünk mindent. Nagy segítség volt számomra, hogy meghallgatott és türelmes volt velem. Azt mondta minden rendben lesz. Martin nagyon pozitív ember, jót tett nekem, hogy így áll hozzá a dologhoz. Öt órakor sajnos el kellett köszönnünk egymástól, mert akkor korán sötétedett és ment az anyukáját meglátogatni, mivel ő pesti így ott tölthette az éjszakát. Este fele megkaptam a mankót, még egyenlőre nem voltam teljesen stabil így nem próbáltam ki. Inkább másnapra, hagyom a tesi órát :) . Újabb ima hangzott el bennem este és vártam a szövettan eredményét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése