Hihetetlen mennyiségű ember szeretne nekem segíteni. Elképesztő érzés. Boldog vagyok, nagyon. Ma doki elmondta, hogy újra kell szednem a szteroidokat lassan emelik, majd ha már nem kell ami még nem most lesz, akkor pedig vissza csökkentik. Holnap kezdjük ugyan azt a kezelést újra, ami miatt az intenzíven voltam. Félek, de most még erősebb leszek. muszáj lesz!
Eljött a nap. Talán még az első kemoterápia után még nem fog látszani, de a többinél már jelentősen megváltozik az életkedvem. Ettől valamiért mindig gyengébb voltam és nagyon sok kis és nagy gyermek is. Tálán ez a legerősebb gyógyszer ott ?! Talán igen. Piros színe volt, ami a márnaszörpre emlékeztetett amit azóta utálok, és rá sem bírok nézni. Hozták is be. Beadták a szokásos kemoterápia előtt a hányáscsillapítót, aminek a neve Emetron volt. Nagyon szerettem mert mindig használt. Három órán át csepegett, aztán átmosót kellett felrakni, hogy ami még az infúziós csőben benne maradt, az is szépen le tudjon csepegni. Ez tényleg nagyon erős kemoterápia volt, mert mikor levették nem igen tudtam már enni, a hányinger miatt. Most már alig vártam, hogy lemenjen ez a piros lötty és már csak az utolsó négy Citozar kezelést kelljen megkapnom és akkor már vége az egésznek. Igen persze még akkor utána minden hónapban, pontosabban négy hónapon át lumbálnak, de az már akkor is a végét jelentené. Imádkozom.
Eltelt a pár nap, megint a málnaszörp színű kemo jön, már az immunrendszerem kezd legyengülni, de az utolsó ilyen kemo után egy napra hazaenged a doki. Nagyon örültem. Azért mentem haza, hogy feltöltődhessek. Nagyon meleg van kint. Keresztanya és Keresztapa jön értem. A nap égeti a fejbőröm. Beszállok a kocsiba, nem vagyok egésze jól, azon gondolkodom, hogy jó döntés volt e hazamennem. Azzal bíztatom magam, hogy otthon Martin és az otthon illata vár. Hazafele menet megállunk a Lidl-nél és Keresztanya bemegy a boltba kenyérért. Mikor végez visszaül és elindulunk. Egyre közelebb az otthonomhoz. Alig várom már, hogy odaérjünk.
Már látom a táblát amin az áll: "Tura" . Végül hazaérünk.
A kapuba kijön Martin, segít behozni a cuccokat és az öccse Dani is segít neki. Anya jön utánunk. Elköszönök Keresztanyáéktól és megköszönöm nekik, hogy hazahoztak és, hogy szántak rám időt. Mire anyáék kipakolnak, én lezuhanyzom és Martin csinálja nekem a jól bevált pirítóst. Annyira régen ettem. A kórházban nincs lehetőség erre. Anya mellett alszom ma, még megnézek egy filmet aminek az elejét nem láttam, de már Anya jön is, látja, hogy fáradt vagyok így kikapcsolja. Még Martin megölel, ad egy puszit a homlokomra, majd ő is elmegy. Anya betakar, és olyan fél tíz lehet mikor elalszom.
Fél tizenegy van. Kipattan a szemem, érzem, hogy majd szétszakad a lábam, a combom, a könyököm és lassan minden porcikám ahol csak csont található. Elképesztően fáj. Nem bírom. Anyát felkeltem, felijed szalad a gyógyszerért, a jól bevált Fortedol fájdalomcsillapítóért és egy kis vízzel beveszem. Egy óra eltelik, de még mindig semmi. Telik az idő, de semmi változás. Miért nem múlik már ez az elképesztő fájdalom ?! Olyan mintha belülről szorítaná minden egyes csontom ezer kéz.
Lassan csillapodik a fájdalom, de még mindig semmi. Reggel vissza kell mennem. Nincs mese, nem bírom tovább. Most nem ülhetünk kocsiba, mert nincs itthon senki, de reggelig kibírom. Hajnali kettő. Már nyögök, rosszabb mint bármi más ami eddig megtörtént velem. Kicsit több vízzel vettem be a gyógyszert, mint amennyivel kellett volna. Ki kell mennem a mosdóba, alig birok megmozdulni, és mikor állnék fel nem megy. Anyát keltem, segít és a lábaim nem mozdulnak. Mi történik?! Erőt veszek magamon, majd lassan megmozdítom és Anya segítségével kimegyek a wc-re, elvégzem a dolgom és visszajövök, de megint csak segítséggel. Reggel van, kérem a másik fájdalomcsillapítót. Már a másodiknál tartok, de három óra múlva kérem a másodikat. Nem tudok ebédelni sem, csak épp, hogy a gyógyszerekre eszem valamit. Már huszonnégy órája nem aludtam semmit. Sírok, már nem bírom tovább. Martin mellettem van, figyel rám, segít nekem mindenben. Már a lábamra tudok állni, így megfürödtem. Robi hazaér, Anya összepakol és megyünk is. Nem bírok ülni, szédülök. Elképesztő rosszul nézhetek ki. Lefekszem a kocsiba hátra, gondolkodom, fáj mindenem.
Végre ideérünk, nem a parkolóba állunk meg, hanem behajtunk a kórház udvarára. Valaki kérdezi, hogy be tudok e menni, de nem szólalok meg. Felismertem a környéket, látom, hogy Viki nővér hozza a tolószéket. Nagy nehezen átülök, betolnak. Felülök az asztalra, és minden bajom elmúlt. Nem értem, hogy történhetett ez. Megvizsgáltak, vettek vért. Jobban lettem. Mértek vérnyomást, elvégezték a legapróbb vizsgálatokat is. Astruppot is vettem, az eredménye ennek is jó volt hál' Istennek. Elmúlt a fájdalom. Egy más nyelven beszélő Anya és lánya mellé kerültünk , akik tudtak magyarul is, és nagyon aranyosak voltak. Este megint az ujjamon kellett lennie annak a kis kütyünek ami a szívem nézte. Este csak egyszer csipogott, de akkor is csak azért mert ledobhattam magamról. Esti imádsággal aludtam el ismét és köszönetet mondtam, hogy minden rendben ment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése