Kinyílt az ajtó melyen ez állt: Intenzív Osztály. Fekve néztem, tudtam mit jelent de sosem jártam még itt, és csak azt kérdeztem magamtól, mi történik itt? hogy kerülök ide? Biztosan csak megálltunk valamiért, ugye?
De nem. Nem mert kinyílt az ajtó és betoltak rakta. Átraktak egy ágyra, az infúzió még mindig csöpögött. De ez most nem a kemoterápia volt. Különböző kis tappancsokat raktak rám, hogy figyeljék a szívem a gépek, hogy tudják a nővérek, az orvosok ha csipog akkor jönniük kell. Az ujjam végére pedig egy kis gumiszerűséget raktam ami a szaturációt és az oxigén szintemet nézte. Még az oxigénmaszkot is rajtam hagyták. A nővérek bemutatkoztak és mondták, hogy most Anya elmegy, de a kórházon belül marad. Én most itt leszek egy darabig. Nem akartam, hogy elmenjen. Mért kéne elmennie ? Hisz eddig is benn aludt velem. Most mért nem maradhat velem? Ez nem igazságos. Anya áthozta a másik osztályról, ahol eddig voltam, a cuccaimat és bepakolta a mellettem lévő kis szekrénybe. Egy kicsit ott volt velem, de mennie kellett, nem lehetett bent velem. És elment miután "jó éjszakát" kívánt és megígérte, hogy jön holnap is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése